Sziasztok angyalkáim!
Nos mint ígértem 2014. 10. 11.-én megjött az első rész, igen nem a prológus, most valahogy én úgy döntöttem hogy, semmit se akarok nektek elárulni (én kis gonosz) a történetről és a szereplőkről, de remélem azért továbbra is velem tartotok. Legyen mindenkinek további szép napja. Puszil, Lorien.
A hosszú fehér folyosó, kellemesen megszokott csendjét, egy kissé nyivákoló hang zavarta fel. Mit pedig egy nő okozott.
Gyönyörű sötétbarna haja, lapockájáig ért, amit kihangsúlyoztak mogyoróbarna íriszei. Bőre sápadt volt, amihez remekül passzolt az enyhén vérvörös száj fénye, ami kiemelte telt ajkait. Vékony kecses nőszemély, aki látszólag gyengének és elesettnek tűnhet, pedig koránt sem az. Egy igazi harcos.
Nos mint ígértem 2014. 10. 11.-én megjött az első rész, igen nem a prológus, most valahogy én úgy döntöttem hogy, semmit se akarok nektek elárulni (én kis gonosz) a történetről és a szereplőkről, de remélem azért továbbra is velem tartotok. Legyen mindenkinek további szép napja. Puszil, Lorien.
1. rész
Börtöntöltelék
A hosszú fehér folyosó, kellemesen megszokott csendjét, egy kissé nyivákoló hang zavarta fel. Mit pedig egy nő okozott.
Perpillanat is a rendőrség kihallgató termében várakozik, a seriffre, akinek elkel mesélnie miért hozták be, ki ő, hol lakik és a többi rutin kérdést, amire mindig csak unottan válaszol. Persze, sose az igazat, az ellenkezne a természetével. Igazából nagyon ritka hogy vidéki zsaruk kapják el, akik az igazat megvallva, nem nagyon végezték jól a munkájukat. De a lány, most kirobbantott egy kisebb verekedést az egyik sörözőben, mert szándékosan akart az őrsön kikötni.
Feketére lakozott körmét unottan húzogatta végig, a kis faasztalon. Másik kezével szép kis fejecskéjét támasztotta. Már kínjában azt se tudta mit csináljon, annyira unatkozott.
Fejét hátra hajtva, bámulta a hófehérre meszelt plafon, és az járt végig a fejében, "hogy, mi bajuk az itteni embereknek?" Azt még megérti hogy a kórház miért fehér, de hogy a rendőrség, és majdnem az összes ház, ebben a lepukkant kisvárosban. Ez már kissé beteges.
-"Hahó, emberek, hirdessetek új polgármesteri választást, mert a mostani nagyon nem okés." - gondolta magában ami következtében egy harsányabb nevetés hagyta el gyönyörű szép ajkait.
Pont abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy negyvenes nő lépett be rajta.
Vöröses haját kontyba kötötte, amihez egy nagyon halvány smink társult. Szép is lett volna, csak a munkaruhájával együtt, kicsit röhejes párosítást alkotott. Erekben duzzadó kezeiben egy fekete jegyzet tömböt szorongatott, és semmit kimondó arccal ült a lány elé.
Majd elkezdte lapozni a papírlapokat. Amitől tágra nyitotta a szemét, még majdnem az álla is leesett.
-Most komolyan leterített egy kilencven kilós Férfit??... - hangsúlyozta ki az utolsó három szót, majd a lány felé emelte a pillantását, aki csak büszkén bólogatott. - ...míg ön - folytatta. - hatvan kilót nyom, és az alkatából nem nézném ki hogy súlyzókat emelget nap mint nap.
Erre az előtte lévő lány elmosolyodott. Igazából hölgynek is lehet lassan nevezni hiszen a húszas évei végében jár. De mintha csak egy kamasz lenne, úgy éli mindennapjait. Csak a maga szabályit tartja be. Meg még egyet, nem öl ártatlanokat. Tudja, milyen érzés a fájdalom és a hiány.
- Szóval... - húzta el a száját a rendőr. -Hogy hívnak drágám? - kérdezte kedvesen a szemben ülőtől akit, ez meg se hatott. Csak tovább bámult tovább a semmibe.
Mrs. Hang már homlokát dörzsölgette, teljesen kifáradt a mai naptól. De haza se akart menni, félt. Félt attól ha haza ér, az ura milyen állapotban lesz, és nem történik meg a múltkori, ami szegény asszonyt azóta se hagyja nyugodtan aludni. Ez egész város tudja hogy a férje egy alkoholista, aki csak feleségének hála hogy, nem ül még börtönben. Tom Hanget férfinak se lehet nevezni, az undorító patkány már találóbb. Alig három hete hogy, a felesége csúnya sérüléseket szenvedett, de mindenkinek azt mondta hogy megcsúszott és úgy esett le a lépcsőn. Persze akik közelebbről ismerik a családot, azok ezt nem hiszik el. Tudják hogy ez nem baleset volt, de hallgatnak. Hogy miért? Azt senki se tudja, csak talán féltik Tamarát?
-Kérem, még ma haza is szeretnék menni.
- Komolyan? Ezért ül itt velem már, több mint három órája mikor a többiek már itt sincsenek. - mondta a fogoly, és arcán egy szemtelen mosoly díszelgett.- Nem hinném hogy nagyon haza akar menni. Csak kíváncsiságból.. - vette komolyra a szót.- Honnan van ez a sok seb a testén? És ne is merje azt mondani hogy akiket elkapott, mert nem hiszem el.
A rendőr elmosolyodott, de nem akart semmit sem kitárni az életéből, ezért terelte a témát.
- Míg mindig a nevénél tartunk?
- Nem. Nincs név, rám keresnének ki vagyok, hol lakok, kik a szüleim és hogy milyen elcseszett az életem. Ehhez kicsit sincs kedvem. Gyűlölöm az emberek szánakozó pillantását, mert aki érez az gyenge.- mondta, és eközben arca egyszer se rezzent meg. Hirtelen minden kitört belőle. Legbelül már fórt mint egy tüzes fáklya, ma ha valaki szembe találkozott vele. a nevét akarta tudni. Ezért csak hazudott, kitalált valami általánosat, és tovább sétált.
- Most mit érez hogy, ezt ki mondta?- kérdezte Tamara és a faasztalra támaszkodót.
- Semmit.
- Értem.
A rendőrnő próbálta kérdezgetni, de mind hiába volt, csak ült és bámult tovább a semmibe. Ezért nem tehetett mást, mind hogy feladta. Holnap is van. Hátha akkor több szerencsével jár. Becsukta az asztalon lévő kis jegyzet füzetét, és már ment volna ki a szobából de még egy kérdés erejéig visszafordult.
Fejét hátra hajtva, bámulta a hófehérre meszelt plafon, és az járt végig a fejében, "hogy, mi bajuk az itteni embereknek?" Azt még megérti hogy a kórház miért fehér, de hogy a rendőrség, és majdnem az összes ház, ebben a lepukkant kisvárosban. Ez már kissé beteges.
-"Hahó, emberek, hirdessetek új polgármesteri választást, mert a mostani nagyon nem okés." - gondolta magában ami következtében egy harsányabb nevetés hagyta el gyönyörű szép ajkait.
Pont abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy negyvenes nő lépett be rajta.
Vöröses haját kontyba kötötte, amihez egy nagyon halvány smink társult. Szép is lett volna, csak a munkaruhájával együtt, kicsit röhejes párosítást alkotott. Erekben duzzadó kezeiben egy fekete jegyzet tömböt szorongatott, és semmit kimondó arccal ült a lány elé.
Majd elkezdte lapozni a papírlapokat. Amitől tágra nyitotta a szemét, még majdnem az álla is leesett.
-Most komolyan leterített egy kilencven kilós Férfit??... - hangsúlyozta ki az utolsó három szót, majd a lány felé emelte a pillantását, aki csak büszkén bólogatott. - ...míg ön - folytatta. - hatvan kilót nyom, és az alkatából nem nézném ki hogy súlyzókat emelget nap mint nap.
Erre az előtte lévő lány elmosolyodott. Igazából hölgynek is lehet lassan nevezni hiszen a húszas évei végében jár. De mintha csak egy kamasz lenne, úgy éli mindennapjait. Csak a maga szabályit tartja be. Meg még egyet, nem öl ártatlanokat. Tudja, milyen érzés a fájdalom és a hiány.
- Szóval... - húzta el a száját a rendőr. -Hogy hívnak drágám? - kérdezte kedvesen a szemben ülőtől akit, ez meg se hatott. Csak tovább bámult tovább a semmibe.
Mrs. Hang már homlokát dörzsölgette, teljesen kifáradt a mai naptól. De haza se akart menni, félt. Félt attól ha haza ér, az ura milyen állapotban lesz, és nem történik meg a múltkori, ami szegény asszonyt azóta se hagyja nyugodtan aludni. Ez egész város tudja hogy a férje egy alkoholista, aki csak feleségének hála hogy, nem ül még börtönben. Tom Hanget férfinak se lehet nevezni, az undorító patkány már találóbb. Alig három hete hogy, a felesége csúnya sérüléseket szenvedett, de mindenkinek azt mondta hogy megcsúszott és úgy esett le a lépcsőn. Persze akik közelebbről ismerik a családot, azok ezt nem hiszik el. Tudják hogy ez nem baleset volt, de hallgatnak. Hogy miért? Azt senki se tudja, csak talán féltik Tamarát?
-Kérem, még ma haza is szeretnék menni.
- Komolyan? Ezért ül itt velem már, több mint három órája mikor a többiek már itt sincsenek. - mondta a fogoly, és arcán egy szemtelen mosoly díszelgett.- Nem hinném hogy nagyon haza akar menni. Csak kíváncsiságból.. - vette komolyra a szót.- Honnan van ez a sok seb a testén? És ne is merje azt mondani hogy akiket elkapott, mert nem hiszem el.
A rendőr elmosolyodott, de nem akart semmit sem kitárni az életéből, ezért terelte a témát.
- Míg mindig a nevénél tartunk?
- Nem. Nincs név, rám keresnének ki vagyok, hol lakok, kik a szüleim és hogy milyen elcseszett az életem. Ehhez kicsit sincs kedvem. Gyűlölöm az emberek szánakozó pillantását, mert aki érez az gyenge.- mondta, és eközben arca egyszer se rezzent meg. Hirtelen minden kitört belőle. Legbelül már fórt mint egy tüzes fáklya, ma ha valaki szembe találkozott vele. a nevét akarta tudni. Ezért csak hazudott, kitalált valami általánosat, és tovább sétált.
- Most mit érez hogy, ezt ki mondta?- kérdezte Tamara és a faasztalra támaszkodót.
- Semmit.
- Értem.
A rendőrnő próbálta kérdezgetni, de mind hiába volt, csak ült és bámult tovább a semmibe. Ezért nem tehetett mást, mind hogy feladta. Holnap is van. Hátha akkor több szerencsével jár. Becsukta az asztalon lévő kis jegyzet füzetét, és már ment volna ki a szobából de még egy kérdés erejéig visszafordult.
-Felhívjak valakit? - erre a két szóra a lány felnézett, majd le-és fel mozgatta a fejecskéjét.
- A rokonaimmal akarok beszélni, a két unokatestvéremmel.
-Hogy hívják őket? - kérdezte már kicsit megkönnyebbülve a nő, és kiengedte a testében felhalmozódott feszültséget.
-Sam és Dean...
Pár várossal arrébb, furcsa gyilkosságokra lett figyelmes két vadász. Három nő gyilkolta meg a férjét, és mind azt mondja nem tudja mi történt. Samantha, Robin és Nicol boldog házasságban éltek családjukkal, talán párszor összekaptak, de minden párkapcsolatban vannak kis hullám völgyek.
A két férfi az utolsó nőt hallgatta ki, Samanthát. Fekete haja kontyba kötve volt, de kilógott belőle pár tincs. Még mindig az egyszerű kis sárga egybe ruháját viselte. Arca teljesen meggyötört volt, szemfestéke teljesen elfolyt, a sok könny tengertől. Zsebkendővel próbálta magát rendbe szedni, de nem igazán sikerült mert még jobban elkente a bőrén.
- Kérem Miss. Jhonson, hol járt a férje halála előtt?- kérdezte az egyik férfi. Igazán magas alkat, öltönyében csak úgy feszültek az izmai. Arca kissé borostás volt, haja majdnem válláig ért de egy tincs se lógott a szemébe.
~
A két férfi az utolsó nőt hallgatta ki, Samanthát. Fekete haja kontyba kötve volt, de kilógott belőle pár tincs. Még mindig az egyszerű kis sárga egybe ruháját viselte. Arca teljesen meggyötört volt, szemfestéke teljesen elfolyt, a sok könny tengertől. Zsebkendővel próbálta magát rendbe szedni, de nem igazán sikerült mert még jobban elkente a bőrén.
- Kérem Miss. Jhonson, hol járt a férje halála előtt?- kérdezte az egyik férfi. Igazán magas alkat, öltönyében csak úgy feszültek az izmai. Arca kissé borostás volt, haja majdnem válláig ért de egy tincs se lógott a szemébe.
-Vásároltam, de már mindent el mondtam a rendőröknek.
-Tudjuk, de újból megerősítjük a válaszait.-mondta a másik férfi, és kedves tekintettel nézett a nőre. De Samantha teljesen összetört, nem is tudta mit csináljon, hogy nézzen a tükörbe, hisz a kezére tapadt annak az embernek a vére akit a legjobban szeretett. Bármennyire is próbált nem sírni, nem tudta elfojtani a sírást, kezét arcába temetve zokogta vissza az emlékeket.
Egy telefon csörrenés zavarta meg a kihallgatást.
Dean, így hívták a másik férfit, kabátja zsebébe nyúlva vette elő a kis rezegő készüléket.
Egy telefon csörrenés zavarta meg a kihallgatást.
Dean, így hívták a másik férfit, kabátja zsebébe nyúlva vette elő a kis rezegő készüléket.
